írások

Azok voltak csak a szép idők! Éjjel beszöktünk a strandra Évivel, kimentünk a stég végére, és onnan, állva pisáltunk bele a Balatonba, nekem persze simán ment, neki viszont a fele lefolyt a lába szárán, de nem zavarta, csak vihogott, aztán beugrott a vízbe, és engem is hívott, de akkor is csak csókolózni lehetett vele, mást nem engedett, hozzá sem nyúlhattam, én tizenhét voltam, ő tizenhat, persze a következő nyáron már lefeküdt a Vargával, pedig váltig állította, hogy nem tetszik neki.

Anyám meg az ő anyja kollégák voltak, és sokszor összejártunk, nyaralni is együtt ment a két család, így kötöttünk ki akkor is abban a kenesei kis nyaralóban, persze engem csak egy dolog érdekelt az egészben, és azt végül nem kaptam meg, de azért így is szuper két hét volt. Már évek óta oda jártunk, megvolt a kedvenc fagyizónk, a főtt kukoricás néni is messziről üdvözölt minket, amikor felfújt matracokkal, úszógumikkal, meg a többi szarral felpakolva vánszorogtunk a strand bejárata felé, de még be sem fordultunk a sarkon, már hallani lehetett, ahogy Évi apja osztja az észt, azt nagyon értette az öreg, mindegy volt, hogy parkolás, politika vagy villanyszerelés a téma, ő mindenhez hozzá tudott szólni, mi meg alig bírtuk ki röhögés nélkül, amikor felettébb tudományos megközelítéssel kifejtette, hogy a megszáradt galambszar molekuláinak kötését csak a forró ecetes kóla képes feloldani, és még az sem teljesen.

Hazafelé kiügyeskedtük Évivel, hogy ne kelljen az Astrában vagy a másik kocsiban – nem is tudom már, milyen típus volt – nyomorogni a szülőkkel meg a tesókkal, mi majd vonatozunk, irtó romantikus ötletnek indult, kivéve, hogy a vonaton jó ezerötszáz cserkész meg egy fél kisvárosnyi nyugdíjas közé kellett magunkat bepréselni, így hát Évi az ölembe kényszerült ülni, és azt gondoltam, ennél jobban nem is alakulhatott volna, mert akkor még nem tudtam, hogy tíz perc elteltével elzsibbad a lábam, és csak a perceket fogom számolni hazáig, honnan is tudhattam volna, még senki nem ült fél percnél tovább az ölemben. Évi két foga közé egy főtt kukoricaszem héja szorult, de én nem szóltam neki, mert egy idő után egyre kínosabb lett volna tudtára adni, nem tudtam volna mivel védekezni, hogy miért nem szóltam előbb, satöbbi, így inkább hagytam az egészet, nem akkora tragédia.

Indulás előtt őrültek háza volt, mindenki csomagolt, kapkodott, a felnőttek összevesztek, az egyik autó slusszkulcsa eltűnt, és mire megkerült, jól leégett apám háta, mert délután már nem kente be magát, mondván, úgysem megyünk le a strandra, aztán hazafelé meg kell majd állni kefirt venni, mert Évi okostojás faterja állította, hogy a legnagyobb tévhit, hogy a tejföl jó a leégésre, és csak kevesen tudják, hogy a kefir a tuti, és mi akkor találtuk ki, hogy inkább vonatozunk, a cuccainkat persze az autók csomagtartójába dobtuk, és Évi majdnem eljött egy szál bikiniben, én rohantam vissza az utolsó pillanatban egy kis rövidnadrágért meg egy dinós pólóért.

Reggelente addig aludtunk, ameddig jólesett, én mindig rengeteget álmodtam, és mivel akkor még nem hallottam azt az elméletet, hogy a legunalmasabb dolog a világon egy másik ember álmát végighallgatni, ezért hát mindig elmeséltem Évinek, pedig volt, hogy jó húsz percig is tartott, és ránézésre ő jókat szórakozott rajta, de most már sosem fogom megtudni, valóban így volt-e, mert biztos vagyok benne, hogy ha megkérdezném, fogalma se lenne róla, miről beszélek, és csak azt hinné, hogy a réges-régi tinirománcot próbálom felmelegíteni.

Aznap, mikor este a tűzijátékra készültünk, ebédidőben a hekkesnél álltunk sorban apámmal, jó hosszú volt a sor, talán ezért kezdett bele abba a borzasztóan unalmas családi históriába, ami azzal kezdődött, hogy Ödön nagybátyám gyerekkorában talált egy régi katonai csajkát, és hogy az a csajka bizony el volt átkozva, mert Ödönt onnantól kezdve mindig a balszerencse kísérte, hát nem akartam közbeszólni, hogy engem aztán ne hülyítsen, csak korgó gyomorral, bárgyún bólogattam, és közben titokban az új, stopperes kvarcórámmal azt mértem, átlagosan mennyi idő egy sorban álló strandtöltelék kiszolgálása.

Aztán este testületileg kisétáltunk a művház előtti kis térre a tűzijátékra, és valahogy pont a fejünk fölé lőtték a színes, giccses gömböket, és hamarosan mindenki fedezéket keresett, mert a pernye meg a papírhüvelyek elkezdtek a fejünkre potyogni, veterán nagypapák rekedt hangon idealizált háborús sztorikba kezdtek, én pedig már akkor tudtam, hogy másnap reggel korán fogok kelni, hogy illegális gyűjtésbe kezdjek a helyszínen besült tűzijátékok és egyéb ereklyék után, és találtam is néhány ígéretes példányt, amit aztán otthon a Geri barátommal felrobbantottunk az udvaron.

A Madárkát olvastam, amit az egyik tanáromtól kaptam kölcsön a nyárra, talán azért, mert ő is annyi idősen ismerte meg, mint amennyi én voltam akkor, és emlékszem, hogy mennyire élveztem a regény szókimondó stílusát, mert mindaddig nem volt még dolgom ilyennel, és igyekeztem titokban olvasni, nehogy megkérdezze valaki, miről szól, mert szégyelltem volna elmondani, hogy a főszereplő srác egy madárba szerelmes, és ez még semmi, szóval az udvar árnyékos felében felszerelt függőágyban olvasgattam, miközben fél szemmel a kisebb gyerekeket, akarom mondani, ördögfiókákat figyeltem, mert valahol összeszedtek valami rozsdás ácskapocsnak kinéző vasakat, és azokkal kalapáltak mindent, amit értek, és mire rájuk szólhattam volna, már késő volt. A kis hülyék. Utána persze nekem is járt a megszidás, ami valójában semmit nem jelentett, vacsorát is kaptam, és kukoricán sem kellett térdelnem.

Utolsó este tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk, de én az egészben a legjobban azt vártam, amikor a maradék parázsnál még ott maradtunk Évivel, alig vártuk, hogy végre felszívódjanak a többiek, jólesett a hűvösbe forduló éjszakában az a kis melegség, és akkor azt hittem, eljött az idő, most végre benyúlhatok a bugyijába, további melegséget remélve, de ismét hoppon maradtam, pedig az már az utolsó éjszakánk volt, és szinte egész nap, többször rám tört a rosszkedv, mert ránéztem a naptárra, és kiderült, hogy röpke másfél hét múlva hivatalosan is véget ér a nyár, és amikor a parázs melegénél szótlanul, reménykedve Évi csillogó szemébe néztem, ő fejcsóválva csak annyit mondott, „nem”, és nekem akkor, ott ért véget a nyár.

első megjelenés: Élet és Irodalom LXIX. évfolyam, 6. szám