írások

mutatóba néhány, a többit a kötetben meg a folyóiratokban tessék elolvasni
(a menedzserem mondta, hogy ezt írjam ide)

Balaton szelet

Azok voltak csak a szép idők! Éjjel beszöktünk a strandra Évivel, kimentünk a stég végére, és onnan, állva pisáltunk bele a Balatonba, nekem persze simán ment, neki viszont a fele lefolyt a lába szárán, de nem zavarta, csak vihogott, aztán beugrott a vízbe, és engem is hívott, de akkor is csak csókolózni lehetett vele, mást nem engedett, hozzá sem nyúlhattam, én tizenhét voltam, ő tizenhat, persze a következő nyáron már lefeküdt a Vargával, pedig váltig állította, hogy nem tetszik neki.

Anyám meg az ő anyja kollégák voltak, és sokszor összejártunk, nyaralni is együtt ment a két család, így kötöttünk ki akkor is abban a kenesei kis nyaralóban, persze engem csak egy dolog érdekelt az egészben, és azt végül nem kaptam meg, de azért így is szuper két hét volt. Már évek óta oda jártunk, megvolt a kedvenc fagyizónk, a főtt kukoricás néni is messziről üdvözölt minket, amikor felfújt matracokkal, úszógumikkal, meg a többi szarral felpakolva vánszorogtunk a strand bejárata felé, de még be sem fordultunk a sarkon, már hallani lehetett, ahogy Évi apja osztja az észt, azt nagyon értette az öreg, mindegy volt, hogy parkolás, politika vagy villanyszerelés a téma, ő mindenhez hozzá tudott szólni, mi meg alig bírtuk ki röhögés nélkül, amikor felettébb tudományos megközelítéssel kifejtette, hogy a megszáradt galambszar molekuláinak kötését csak a forró ecetes kóla képes feloldani, és még az sem teljesen.

Hazafelé kiügyeskedtük Évivel, hogy ne kelljen az Astrában vagy a másik kocsiban – nem is tudom már, milyen típus volt – nyomorogni a szülőkkel meg a tesókkal, mi majd vonatozunk, irtó romantikus ötletnek indult, kivéve, hogy a vonaton jó ezerötszáz cserkész meg egy fél kisvárosnyi nyugdíjas közé kellett magunkat bepréselni, így hát Évi az ölembe kényszerült ülni, és azt gondoltam, ennél jobban nem is alakulhatott volna, mert akkor még nem tudtam, hogy tíz perc elteltével elzsibbad a lábam, és csak a perceket fogom számolni hazáig, honnan is tudhattam volna, még senki nem ült fél percnél tovább az ölemben. Évi két foga közé egy főtt kukoricaszem héja szorult, de én nem szóltam neki, mert egy idő után egyre kínosabb lett volna tudtára adni, nem tudtam volna mivel védekezni, hogy miért nem szóltam előbb, satöbbi, így inkább hagytam az egészet, nem akkora tragédia.

Indulás előtt őrültek háza volt, mindenki csomagolt, kapkodott, a felnőttek összevesztek, az egyik autó slusszkulcsa eltűnt, és mire megkerült, jól leégett apám háta, mert délután már nem kente be magát, mondván, úgysem megyünk le a strandra, aztán hazafelé meg kell majd állni kefirt venni, mert Évi okostojás faterja állította, hogy a legnagyobb tévhit, hogy a tejföl jó a leégésre, és csak kevesen tudják, hogy a kefir a tuti, és mi akkor találtuk ki, hogy inkább vonatozunk, a cuccainkat persze az autók csomagtartójába dobtuk, és Évi majdnem eljött egy szál bikiniben, én rohantam vissza az utolsó pillanatban egy kis rövidnadrágért meg egy dinós pólóért.

Reggelente addig aludtunk, ameddig jólesett, én mindig rengeteget álmodtam, és mivel akkor még nem hallottam azt az elméletet, hogy a legunalmasabb dolog a világon egy másik ember álmát végighallgatni, ezért hát mindig elmeséltem Évinek, pedig volt, hogy jó húsz percig is tartott, és ránézésre ő jókat szórakozott rajta, de most már sosem fogom megtudni, valóban így volt-e, mert biztos vagyok benne, hogy ha megkérdezném, fogalma se lenne róla, miről beszélek, és csak azt hinné, hogy a réges-régi tinirománcot próbálom felmelegíteni.

Aznap, mikor este a tűzijátékra készültünk, ebédidőben a hekkesnél álltunk sorban apámmal, jó hosszú volt a sor, talán ezért kezdett bele abba a borzasztóan unalmas családi históriába, ami azzal kezdődött, hogy Ödön nagybátyám gyerekkorában talált egy régi katonai csajkát, és hogy az a csajka bizony el volt átkozva, mert Ödönt onnantól kezdve mindig a balszerencse kísérte, hát nem akartam közbeszólni, hogy engem aztán ne hülyítsen, csak korgó gyomorral, bárgyún bólogattam, és közben titokban az új, stopperes kvarcórámmal azt mértem, átlagosan mennyi idő egy sorban álló strandtöltelék kiszolgálása.

Aztán este testületileg kisétáltunk a művház előtti kis térre a tűzijátékra, és valahogy pont a fejünk fölé lőtték a színes, giccses gömböket, és hamarosan mindenki fedezéket keresett, mert a pernye meg a papírhüvelyek elkezdtek a fejünkre potyogni, veterán nagypapák rekedt hangon idealizált háborús sztorikba kezdtek, én pedig már akkor tudtam, hogy másnap reggel korán fogok kelni, hogy illegális gyűjtésbe kezdjek a helyszínen besült tűzijátékok és egyéb ereklyék után, és találtam is néhány ígéretes példányt, amit aztán otthon a Geri barátommal felrobbantottunk az udvaron.

A Madárkát olvastam, amit az egyik tanáromtól kaptam kölcsön a nyárra, talán azért, mert ő is annyi idősen ismerte meg, mint amennyi én voltam akkor, és emlékszem, hogy mennyire élveztem a regény szókimondó stílusát, mert mindaddig nem volt még dolgom ilyennel, és igyekeztem titokban olvasni, nehogy megkérdezze valaki, miről szól, mert szégyelltem volna elmondani, hogy a főszereplő srác egy madárba szerelmes, és ez még semmi, szóval az udvar árnyékos felében felszerelt függőágyban olvasgattam, miközben fél szemmel a kisebb gyerekeket, akarom mondani, ördögfiókákat figyeltem, mert valahol összeszedtek valami rozsdás ácskapocsnak kinéző vasakat, és azokkal kalapáltak mindent, amit értek, és mire rájuk szólhattam volna, már késő volt. A kis hülyék. Utána persze nekem is járt a megszidás, ami valójában semmit nem jelentett, vacsorát is kaptam, és kukoricán sem kellett térdelnem.

Utolsó este tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk, de én az egészben a legjobban azt vártam, amikor a maradék parázsnál még ott maradtunk Évivel, alig vártuk, hogy végre felszívódjanak a többiek, jólesett a hűvösbe forduló éjszakában az a kis melegség, és akkor azt hittem, eljött az idő, most végre benyúlhatok a bugyijába, további melegséget remélve, de ismét hoppon maradtam, pedig az már az utolsó éjszakánk volt, és szinte egész nap, többször rám tört a rosszkedv, mert ránéztem a naptárra, és kiderült, hogy röpke másfél hét múlva hivatalosan is véget ér a nyár, és amikor a parázs melegénél szótlanul, reménykedve Évi csillogó szemébe néztem, ő fejcsóválva csak annyit mondott, „nem”, és nekem akkor, ott ért véget a nyár.


első megjelenés: Élet és Irodalom LXIX. évfolyam, 6. szám

Krumplistészta

A hagymát egy percre se merjem magára hagyni, mert talán még a végén nagy magányában (és a forró olajban) meg talál barnulni, és mire felnézek az egypercesekből, talán még két perc is eltelik, és akkor már késő – figyelmeztetett előre anyám –, a hagyma megég, megkeseredik az olajjal együtt, aztán mehetek ki elásni a kert végébe, pattanhatok fel a biciklire, hogy a Kati zöldségesbe tekerjek a szakadó hóesésben, ahol felmarkolok egy újabb adag hagymaáldozatot, és közben átkozom Örkényt, hogy nem figyelmeztetett előre, miszerint hagymadinsztelés közben óvatosan fogyasszam a novelláit. 

A krumpli le van maradva, a hagyma kapkodó sietségét ellensúlyozza lustán főve a héjában, de várja csak ki a végét, ő is megkapja, ami neki jár, csak előtte még ráncos bőrébe döföm a villát, mert anyám mondta, hogy így kell, de azt már magamnak kell megtanulni, hogy a döfésből szerzett eredmény mit mutat. Döfködöm én, módszeresen, szakértőn, miközben a hagyma második generációja alattomosan pirulgat, valahogy úgy csinálja, hogy amikor ránézek, még halványan sistereg, komótosan közli velem, hogy ráérek még, döfködjem csak a krumplikat egy emelettel lejjebb, a sütőben, ő még vígan sütkérezik, tényleg nem siet sehova, csináljam csak a dolgom, talán még az Örkényt is olvasgassam, benne aztán tényleg megbízhatok, még ha Örkényben többé már nem is tudok.

Az eredményről csak holnap fogok tudni beszámolni szegény anyámnak, mert be fogok, még akkor is, ha a második hagymával is megjárom, jó lesz nekem keserűn is, abba még senki nem halt bele, de a tészta, a tészta az al dente lesz, alább nem adom, sem fölébb, annak tökéletesnek kell lenni, nem anyám miatt, hanem mert nekem is vannak ám elveim, úgy bizony, stopperrel fogom mérni a gondosan kimért víz és durumtészta közösen eltöltött perceit, és az aktust a legjobb résznél fogom megszakítani, fittyet hányva a tészta kielégületlenségére, a víznek meg – gondolom – teljesen mindegy. 

Egyesek nem ismerik el a krumplistésztát, szerintük az nem más, mint két köret összefőzve, mintha kenyeret ennénk rizzsel, és elneveznénk rizses kenyérnek, ezeknek az embereknek aztán hiába is próbálok a tőlem telhető legékesebb módon beszámolni anyám krumplistésztájáról, ami a legjobb a környéken, ha nem az egész országban, ők csak fintorognak, és a menzás éveket felidézve hümmögnek az orruk alatt, hogy igen, a krumplistészta, amit sosem voltak képesek megenni, annál már talán csak a lebbencsleves volt borzasztóbb, amivel még én is egyet tudok érteni, de hiába, náluk a krumplistészta már tiltólistára került, elrontották a menzás nénik egy életre, és már sosem lesz bátorságuk esélyt adni anyám verziójának. 

Pedig anyám aztán nem szór rá pirospaprikát, minek is, megkímél attól, hogy a menzás változatra asszociáljak, helyette frissen, mozsárban őrölt borssal szórja meg, jól összepirítja a serpenyőben az egészet, ő nem hagyja magára, és ha olvasgat is közben, fél kézzel robotmódra kevergeti, mert ő nem akar átbiciklizni a Kati zöldségesbe újabb adag hozzávalóért, ennél már rutinosabb, óvatosan összepirítgatja hát nekem, hogy az illata emlékeztessen a krumpli lehántott sült héjára, és szól, hogy mindjárt kész, izzítsam be a gyomornedveket, ami egyébként már percekkel ezelőtt megtörtént, amikor az illatmolekulák elérték az orromat.

Én meg szenvedek még az arányokkal, a krumpli túlfő, a hagyma kevés lett, és az sem rémlik igazán, hogy mikor és mennyi sót kellett volna rászórnom, talán a bors az egyetlen, ami ösztönösen a megfelelő szemcseméretre őrlődik a kezem alatt a kőmozsárban, aztán türelmetlenül kavargatva, óriási láng felett sütöm össze az egész utánzatot, de kitartó vagyok, gyakorlok, és a következő hétvégén, amikor anyám megkérdezi, mit óhajtok ebédre, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy krumplistésztát, közben majd ott fogok sürögni-forogni a csepp konyhában, folyton láb alatt leszek, és ellesem a fortélyokat, mert ki tudja, meddig leshetem még.


első megjelenés: Élet és Irodalom LXVIII. évfolyam, 27. szám

Farkasok

Kilenc farkas tépte szét a testem hajnalban egy mohás szikla tövében, a fővárostól mintegy hatvan kilométerre. Másfél órával korábban még a hegytetőn kémleltem a csillagos eget, a Jupiter holdjait, az Andromédát, a Kassziopeiát, a Fiastyúkot, közben a termoszból az utolsó csepp teát is jóízűen kiittam. Hátamat kényelmesen nekivetettem egy nagyobbacska kőnek, és rágyújtottam egy erős, fűszeres cigarettára, amit még Marokkóból hozott nekem az egyik cimborám. Ennek persze már semmi jelentősége, a fél doboz cigit is széttépték, meg az összes cuccomat, mondjuk, a kiürült termosz viszonylag épségben megmaradt.

Pedig még Marokkóba is elmentem volna, na nem azért, mert mostanában legalább három ismerősöm is járt ott, hanem már évek óta tervben volt. Mint sok más, és most már tudom, hogy nem hiába keseregtem magányos éjszakákon és reggeli munkahelyi kávézások közben azon, hogy még mennyi mindent szeretnék kipróbálni, megélni, megnézni, megkóstolni, de se szabadságom, se pénzem nincs annyi, amennyi elég lenne ezeknek a terveknek a megvalósításához. Haladjunk hát szépen sorban, döntöttem el végül, pont tavaly ilyentájt, és akkor most tessék, ennyi volt. Azok a kurva farkasok!

Ennél még az is jobb lett volna, ha megmondja az orvos, hogy hat, vagy tizenkettő, vagy akárhány hónapom van hátra, mint a filmekben, és akkor a maradék időt irtó tartalmasan töltöm el, cseppet sem depressziósan. Mint a filmekben. Valamiért mégis megfogadtam tavaly ilyenkor, hogy élvezni fogom az életet amennyire csak tőlem telik. Visszagondolva, voltak előjelek, voltak furcsa körülmények, apró hibák a valóságban, amik errefelé tereltek. Na, nem a farkasok felé természetesen, hanem a tartalmas időtöltés irányába. Elromlott például a kis kézi frappékészítő, pedig azt még Görögországban gyártották, igen, nem ócska kínai áru volt, és a görögök azt írták a dobozára, hogy ez soha nem romlik el, mert direkthajtású, satöbbi, de a görögök hazudtak. Hazudtak nekem, és akkor rájöttem, hogy kár volt olyan mélyen hinni benne, jó nagy hülye voltam, bedőltem a marketingnek meg annak, hogy talán néhány jó dolog tényleg örökké tart. Csak szólok: rohadtul semmi nem tart örökké, még a görög frappékészítő sem.

Ugyanazon a napon történt, hogy véletlenül egy idős cipész lakásán kötöttem ki. Én csak szerettem volna róla készíteni egy portréfotót, olyan gyönyörűen vetődött az arcára a fény a parkban, ahogy azon a padon ücsörgött. A kisöreg meg felhívott a lakására, aztán két órát mesélt azokról az időkről, amiről az ilyen kisöregek mesélni szoktak. Kérdeztem, szoktak-e nála megfordulni vendégek, mondta, hogy nem, mondtam, hogy nálam sem, ezen valamiért jót nevettünk, és onnantól kezdve repült az idő. Vagy megállt. Mikor aztán kiléptem az ajtaján, a körfolyóson egy hatéves forma cigány fiúcska lendületesen levágta magát spárgába, a két talpa pont a korlátot és a falat érintette. Nem tudtam, mi a protokoll az ilyen esetekre, ezért csak biccentettem, és odavetettem egy „ügyes fiú” bókot, átléptem a lábát, és mentem a dolgomra. Mire a lépcsőfordulóba értem, hátulról fejbe dobott egy üres PET-palackkal, mondom én, hogy ügyes gyerek volt. 

Ezen apróságok meg még néhány egyéb olyan receptet alkotott, amitől a testemben bizonyos hormonok termelődni kezdtek, és elhitették velem, hogy az élet valójában meglehetősen szép és érdekes, és akkor én abban a nagy szerelemben, abban a rózsaszín ködben elhatároztam sok mindent. 

Másnap aztán ugyanúgy bementem dolgozni. Nem volt itt, kérem szépen, semmilyen felmondás, ingóságok eladása, hátizsákos világ körüli út, semmi ilyesmi nem történt, csak simán bebuszoztam a melóba, ahogy minden nap. A rózsaszín köd hamar felszállt, de maga után hagyott valami üledéket bennem, és ez az üledék folyamatosan piszkálgatott, noszogatott, hogy ezt meg azt csináljak, éljek, lássak világot, meg ilyesmi. Sok mindent súgott, és én hallgattam rá. 

Hát a farkasokat nem súgta meg, dühös is voltam, amikor az első vicsorogva vágtatni kezdett felém. Először csak kerülgetett, jó nagy körökben, néha megállva, majd nekiiramodott, fellökött, és éles fogát belevájta a jobb vállamba. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Eszembe sem jutott, hogy meg fogok halni, aztán mikor odaért a többi nyolc, azon gondolkodtam, kire is haragudjak: talán az elsőre, aki megtámadott, vagy a többire, akik beszálltak a mókába, és végül darabokra téptek. Ezen elmélkedtem akkor is, amikor a felismerhetetlenségig roncsolódott testemen csámcsogtak.

Aztán fogtam magam meg a cuccaim, és a harmatos avarban hazasétáltam. Ahogy mondom.

Most meg ezt írom, pedig fogalmam sincs, hogy valaki egyáltalán elolvassa-e valaha. Még azt sem tudom, pontosan hol vagyok. Nyilván az íróasztal és a szék között, de abban is biztos vagyok, hogy néhány órával ezelőtt darabokra téptek, csak a termosz maradt épségben. Van erről egy elméletem, mivel nem először történt velem ilyesmi, igaz, akkor éles fogak helyett a tompa aszfalt serkentette ki a vért ebből a puha testből. Az elméletem nyers és gyermeteg, zagyva és nevetséges. Erről ennyit.


első megjelenés: Pannon Tükör 29. évfolyam, 4. szám

Scroll to Top